Mit tanít tévét 10 böjtnapja chanuka örömteli ünnepéről?

Tévét hónap tizedikén emlékezünk meg arról, hogy a babilóniai Nebuchadnecár (Nabukodonozor) csapatai 3336-ban (polgári időszámítás szerint i. e. 425-ben) megkezdték Jeruzsálem két és fél évig tartó ostromát. Erre a böjtnapra tekinthetünk úgy is, hogy ez a pusztulás, büntetés kezdete. Az ellenség már ostromolja a várost, de az még csak két és fél év múlva fog elesni. Ez az a helyzet, amikor már láthatjuk a közelgő rosszat, de még van lehetőségünk javítani magunkon, illetve magunk javításán keresztül a jövőnkön. Az Örökkévaló küldte Jirmijáhu (Jeremiás) prófétát, hogy térítse észhez a népet. Jeremiás nem jár sikerrel, sőt még börtönbe is kerül a népszerűtlen próféciái miatt. Miután a nép nem tér vissza az Örökkévaló útjaira, nem hallgat sem a Tórára, sem a prófétára, de még a várható veszedelem sem segít, a babilóniaiak betörnek Jeruzsálembe, elfoglalják azt, felgyújtják a Szentélyt, a lakosságot pedig elhurcolják.

Ez a nap alig több, mint egy héttel esik chanuka utánra. A chanuka egy tesuvá (megtérés, visszatérés) időszak befejezése. Az elul hónapjával kezdődő, majd ros hásáná, jom kipur, szukkot, hosáná rábá ünnepein keresztül tartó megtérés időszaka zot chanukával, vagyis az ünnep utolsó napjával ér véget. Ez négyhónapnyi tesuváidőt jelent, vagyis az év egyharmada áll rendelkezésre arra, hogy megszabaduljunk az előző évben elkövetett bűneinktől. Egy hétre rá pedig már jön is a figyelmeztető-böjt: „Képzeld azt, hogy ott állsz Jeruzsálemben, amely egy nagyon erős birodalom hatalmas hadseregének támadását nyögi. Ha nem figyelsz oda, ha nem igyekszel visszatérni az Örökkévaló útjaira, annak könnyen rossz vége lehet!”

Tévét 10-e után egy-két héttel szoktuk elkezdeni a zsinagógákban Sémot könyvét (Exodus, Mózes második könyve). A könyv első hat hetiszakasza (Sémot-Váérá-Bo-Besálách-Jitró-Mispátim) első betűit összeolvasva a héber sovevim kifejezést kapjuk, ami „visszatérők”-et jelent, utalva arra, hogy ez is egy tesuváidőszak. Logikus, hogy a figyelmeztetőböjt utáni hetek a megtérésről kell szóljanak, az viszont eléggé furcsa, hogy mindez egy négyhónapos megtérésidőszak után szinte azonnal megkezdődik. A sovevimhez még szokás a következő két hetiszakaszt (Truma, Tecávé) is hozzávenni, így nyolchetesre nyúlik ez az időszak. Amikor ez a nyolc hét letelik, nemsokára jön peszách ünnepe, ami a hét hetes omerszámlálás (szintén tesuváidőszak) kezdete, majd nyáron jön a támuz 17-e és áv 9-e közötti három hét, ami hasonlóan olyan időszak, amelyben a megtérés kulcsszerepet játszik. Ez így, a már említett négy hónappal együtt összesen nyolc és fél hónap tesuváidőszakot jelent. Vagyis az év több mint kétharmada a megtérésről szól! Ebből következik a kérdés: akkor most mi a fontosabb, a cél, vagy az odavezető út? A helyes viselkedés (cél) vagy az, hogy korrigáljuk magunkat, megtanítsuk magunkat a helyes viselkedésre (út)? Azért lettünk-e teremtve, hogy mindent a Tóra alapján helyesen csináljunk, vagy talán inkább azért, hogy végigmenjünk azon az úton, amelynek a végén ideális esetben az első verzió állapotába érhetünk? Ha a tesuváidőszakok hosszából, illetve azoknak az év többi részéhez viszonyított arányából indulunk ki, akkor inkább a második.

Ha azt gondolnánk, hogy a tesuváidőszaknak valóban vége lehet, az kétféle tévedéshez vezethet: a lazításhoz, illetve a kétségbeeséshez.

Az első esetben azt gondolnánk, hogy ha ez már nem megtéréses időszak, akkor lehet lazítani, most nem megy annyira „élesben”, a másodikban pedig úgy érezhetnénk, hogy vége a tesuvá lehetőségének, pedig mennyi mindenben nem sikerült megjavítanunk magunkat, most mi lesz?

Mindkét eset mögött ott van egy közös hiba: a tesuvá, a megtérés szerepének félre- vagy inkább alulértelmezése. A tesuvá nemcsak egyszerűen lehetőség arra, hogy ha valamit elrontottunk, akkor azt kijavíthassuk, az annál sokkal több! A tesuvá lényege az állandó önfejlesztés. Senki sem tökéletes, mindenki követ el hibákat. Mindenkinek vannak rossz tulajdonságai, amelyeket ki kell javítania. És amikor nagy nehezen ki is javítunk magunkban egy-egy rossz tulajdonságot, akkor ott találjuk magunkat a következő szinten, ahol egy másik tulajdonságunkon kell dolgoznunk. A tesuvának soha sincs vége, nincs olyan, hogy „most már megtértem”. Mivel nincs vége, ezért sem a lazításnak, sem a kétségbeesésnek nincs értelme. Mindig van hová tovább menni, és mindig van rá lehetőségünk is. Sikerélményt természetesen érezhetünk, amit tudunk további motivációforrásként használni, a lényeg pedig az, hogy ne álljunk meg! Akkor sem, ha úgy érezzük, nem haladtuk.

Talán pont ezért kell, hogy tévét 10-e éppen chanuka utánra, ahhoz nagyon közel essen. Sose gondoljuk azt, hogy vége a megtérés időszakának, az egy életre szóló folyamat, talán éppen az élet lényege!