„Éri majd őt sok baj és szorongatás és azt mondja ama napon: nemde, mivelhogy Istenem nincs velem, azért értek engem e bajok! Én pedig végképpen elrejtem arczomat ama napon mindazon rosszaság miatt melyet elkövetett…” (5Mózes 31:17–18.)
Maimonidész szerint a bűn beismerése és a megbánás még mindig nem teljes vallomás, és ezért Isten továbbra is elrejti arcát. A rejtőzködés ezúttal viszont más: Isten nem a kegyelmét rejti el, és így engedi, hogy rossz történjen a zsidókkal, hanem a végső megváltást takarja el. Ez a változás az Istennel való viszonyban tartalmaz utalást a végső megváltásra is, mely akkor jön el, amikor a megtérés teljes.
Hogy jobban megértsük ezt, először a szóbeli vallomás funkcióját kell felismernünk a tesuvá (megtérés) folyamatában. A Széfer háchinuch két magyarázatot ad a szóbeli vallomásra (364. micva). Először is a megtérésnek hangot adni egy másik féllel való párbeszéd érzetét kelti, és ez tudatosítja az emberben Isten jelenlétét, Isten tudását minden cselekedetről és az Isten előtti számadás szükségességét. Minél inkább tudja az ember, hogy bűne Isten előtt történt, annál nagyobb a szégyen és a megbánás érzete.
Másrészt pedig a kimondás fokozza a folyamatot, és tartósabb nyomot hagy.
A múlt sajnálatával együtt a tesuvához az is hozzátartozik, hogy az ember elkötelezi magát a bűn további ismétlése ellen. Ennek az elkötelezettségnek annyira határozottnak és erősnek kell lennie, hogy Isten saját maga is tanúsíthatja, hogy a vallomás pillanatában a bűnt elkövető személy soha többet nem fog a bűn újbóli véghezvitelén törni a fejét. Ahogy egy eskü valamilyen jövőbeli cselekedetről (vagy annak elkerüléséről) szóbeli kifejezést igényel, ugyanúgy az elkötelezettség is, hogy a jövőben nem fogunk megismételni egy régi bűnt.
A Széfer Jerejim egy másik dimenzióját is bemutatja a szóbeli vallomásnak: az engesztelésért való könyörgést. Teljes felismerésre van szükség a bűn elkövetésével okozott kárt illetően, mind az egyén lelkére, mind az Istennel ápolt kapcsolatra való tekintettel, és annak tudatában, hogy a kérdéses tett hogyan gátolja az áldásokat a világ számára. Ezért az embernek meg kell kérnie az Örökkévalót, hogy bocsásson meg, és állítsa helyre a kárt. Ahogy az ima és a könyörgés is szóban történik, úgy az egyén kérelme a jóvátételért is.
A tisztátalanság rétegei
Még egy része van a vallomásnak, amely a bűn természetével kapcsolatos. A Maharal szerint a bűn mellékes a zsidó lelke számára, a léleknek magának nem tud ártani. Ehelyett a bűn a tisztátalanság rétegeit teríti a lélekre, és ezek választják el az embert saját esszenciájától. Mivel a zsidó kapcsolata Istennel ettől a tiszta esszenciától függ, amikor a saját lényegétől távolodik el, akkor Istentől is eltávolodik.
A tesuvá tehát a zsidó visszatérése önmagához, és az Istentől őt elválasztó gátak áttörése. Isten nem hagyja el a zsidót, amikor bűnt követ el, hanem a zsidó veszti el a kapcsolatot Istennel, aki ennek ellenére megmarad a zsidó lelkének lényegében. Ahogyan Bölcseink mondják az „alszom én, de szívem ébren van” kezdetű mondatra (Sir hásirim 5:2), a „szívem” Istenre vonatkozik. Bár a zsidó alszik, és elveszti istentudatát, Isten a szívében marad.
A bűn kimondása a „viduj” imában a zsidón kívüli dologgá teszi azt. Így meg tud szabadulni a bűnnek azoktól a rétegeitől, amelyek lerakódtak a lelkére. A viduj elmondása megtisztulássá válik. Ezért fordítja a „megtisztultok” szót a Targum Jonátán az „Örökkévaló színe előtt megtisztultok” mondatban (3Mózes 16:30) „bevallotok”-nak. A vallomás maga a megtisztulás.
Az utóbbi vonatkozása a teljes vidujnak az, ami hiányzik abból a típusú vallomásból, amely szerint „mivelhogy Istenem nincs velem, azért értek engem e bajok”. Bár ebben a gondolatban van megbánás, a kár felismerése, de a jövőre vonatkozó elkötelezettség hiányzik belőle. Nincs benne annak az észrevétele, hogy nem Isten hagyott el minket, hanem mi szakadtunk el önmagunktól, és ezért Istentől is.
A Szfornó szerint amikor egy zsidó úgy érzi, hogy Isten elhagyta, feladja a reményt, hiszen azt gondolja, Istennek kell visszatérnie hozzá. De az igazság az, hogy az ember távolodott el a saját lényegétől, és ott kell megtalálnia Istent, ahol eredetileg elvesztette Őt. A tesuvá tehát szó szerinti megváltás: „térj vissza hozzám, mert megváltottalak” (Jesájohu 44:22). Az egyén megváltja a saját tiszta esszenciáját a bűn rétegeitől, amelyek rátapadtak.
Amíg nem fogjuk fel a megváltásnak ezt a részét, Isten továbbra is elrejti majd a megváltás arcát előlünk. Amikor a vidujnak minden vonatkozását értékeljük – beleértve azt, hogy Isten ott maradt, ahol volt, és várja az akadályok eltakarítását – akkor lehet majd mind személyes, mind nemzeti megváltásunk.
