Akkor is ha sosem voltál ott

A zsidó nép 3330 éve vonult ki Egyiptomból. Azóta a zsidó családok, közösségek minden évben egyszer kö­rülülik az asztalt, hogy megemlékezzenek erről az eseményről peszáchkor. A széderestén különböző tevé­kenységeket végzünk, amelyekkel mind az egyiptomi ki­vo­nulásra emlékezünk: maceszt eszünk, négy pohár bort iszunk, keserű gyökeret eszünk, oldalra dőlünk mint a sza­bad emberek, és felolvassuk a Hággádát, a kivonulás tör­té­netét. Ezeken túl azonban van még egy nagyon fontos mi­cvá, amelyről sok ember megfeledkezik a szé­dereste folyamán. Ez a micvá pedig nem más, mint hogy azt kell éreznünk, hogy mi ma­gunk voltunk Egyiptomban, és minket ve­zetett ki onnan az Örökkévaló. De miről is szól pontosan ez a micvá, és hogyan tudjuk teljesíteni?

Sohasem jártam Egyiptomban!

Közvetlen azután, hogy a Tóra meg­pa­ran­­csolja nekünk, hogy maceszt együnk pe­szách­kor, és  minden kovászosat távolítsunk el az otthonainkból, azt is előírja, hogy be kell vonnunk a gyermekeinket a kivonulásról va­ló beszélgetésbe:

„És add tudtára fiadnak azon a napon, mond­ván: annak okáért van, amit tett az Örökkévaló velem, midőn kijöttem Egyip­tom­ból” (2Mózes 13:8).

A Hággádá szerzője erre a mondatra alapozva írja: „Min­den egyes generációban úgy kell éreznünk, mintha mi magunk vonultunk volna ki Egyiptomból.”

Mivel a tórai vers egyes szám első személyben beszél („amit tett az Örökkévaló velem”), a Hággádá arra a követ­kez­tetésre jut, hogy úgy kell éreznünk, mintha mi magunk hagy­tuk volna el Egyiptomot. Tehát nem elég maceszt en­nünk, négy pohár bort innunk, és felolvasnunk a kivonulás tör­ténetét, úgy, mintha az az elődeinkkel történt volna meg, de úgy is kell éreznünk, mintha mi is ott lettünk vol­na. Te magad voltál rabszolga, neked kellett keményen ro­botolnod, te magad találkoztál Mózessel, és láttad a csa­pá­sokat Egyiptomban, személyesen téged vezetett ki az Örökkévaló Egyiptomból, át a kettéválasztott tengeren a szabadságba.

Át kell-e ejtenünk magunkat? El kell-e képzelnünk, mintha megtörtént volna valami, ami nem is történt meg, és úgy is kellene éreznünk?

A következőkben néhány különböző megközelítést sze­retnék ajánlani a szédereste e kiemelkedően fontos pont­já­nak megértéséhez, ami nem csak azt változtathatja meg, ahogy a szédereste ezen részére tekintünk, de jelentősen befolyásolhatja a zsidó népről és a zsidó történelemről al­ko­tott felfogásunkat is.

Oké, te nem voltál igazából ott, de ők igen

A legegyszerűbb választ a kérdésre a Rási Imakönyvben ta­láljuk, amelyet Rási egyik tanítványa írt. Ott azt ír­ja, hogy a Hággádá a hála érzését igyekszik ezzel feléb­resz­teni bennünk, hiszen az őseink valóban ott voltak Egyip­tom­ban. A csodák azóta is páratlan sorozatával kísérve az Örök­kévaló kihozta onnan őket. Ha ez nem történt volna meg, akkor teljesen asszimilálódtak volna a fogva tartóik kö­zött, és sohasem hagyták volna el Egyiptomot.

Az egész történelmünk ezen a kritikus pontot áll vagy bukik: menni vagy maradni? A kommentátorok szerint sok zsidó döntött úgy, hogy marad, és ők 200 év elteltével sokkal inkább egyiptominak érezték magukat, mint zsidónak. Sokan közülük meghaltak a sötétség csapása során, de sokan maradtak, és váltak az egyiptomi társadalom részévé. Az ő leszármazottaik már nem szá­mí­tanak zsidónak. Sohasem jutottak el a Szináj-hegyhez, ami megpecsételte volna a zsidó néphez való tartozásukat. De még így is több százezren hittek az Örökkévalóban és Mó­zesben, és hagyták el Egyiptomot.

Felidézve ezt a meghatározó döntést, amelyet az őseink több ezer évvel ezelőtt meghoztak, kényelmesen ülhetünk az asztalainknál és őszintén kijelenthetjük, hogy ha őket nem hozta volna ki az Örökkévaló Egyiptomból, mi még min­dig ott lennénk, tehát akár úgy is tekinthetjük, mintha minket hozott volna ki az Örökkévaló.

Dennis Jarvis – flickr.com

Játszd el!

A chámec és macesz törvényei című könyvében Rambam a kivonulás elbeszélésének micvájával foglalkozik. Úgy írja, hogy a kivonulás során történt hihetetlen események elmesélése egy pozitív tórai micvá. A hetedik fejezetben idézi is a Hággádából azt a részt, amelyben említi azt a micvát, hogy mindenkinek úgy kell látnia magát, mintha maga hagyta volna el Egyiptomot. De a Rambam egy betű megváltoztatásával, teljesen más értelmezését adja a micvának:

„Minden generációban az ember köteles előadni, mintha ő hagyta volna el Egyiptomot.”

A Hággádá azt írja, hogy úgy kell látnia magát, mintha maga hagyta volna el Egyiptomot. A látni magát héberül „lirot”. A Rambam egy „hé” betűt hozzáadva „leharot”-ként olvassa ezt a szót, ami azt jelenti, hogy úgy látszódjon, vagyis úgy adja elő, játssza el. Mit vár tőlünk a Rambam, mit is csináljunk?

Pontosan azt, amit ír, játsszuk el. Minden amit a széder során teszünk, azért van, hogy felelevenítsük az élményt. Ők maceszt ettek, mi is maceszt eszünk, ők szabadok lettek, és szabad emberként ették a peszáchi szédert, mi is így teszünk, oldalra dőlve fogyasztjuk el legalább a négy pohár bort. Ők keserű füvet ettek, mi is így teszünk. És ez nem csak a micvákra vonatkozik, hanem a sok-sok hagyományra is, amely a különböző családokban és közösségekben kialakult az évszázadok folyamán.

Például sok perzsa közösségben szokás a Dajénu ének­lése közben az asztalt körbefutva egymás hátát ütögetni egy nagy mogyoróhagyma szárával (ez a szokás az én csa­lá­domban is, amely legtöbbször sokkolja a felkészületlen ven­dégeket). Az oka ennek az első látásra furcsa szokásnak nem más mint, hogy átéljük azt a bántalmazást, amelyet ősein­knek kellett elszenvednie az egyiptomiaktól, még rab­szolgaként. És hogy miért éppen mogyoróhagymát hasz­nálunk ehhez, az a kivonulás egy későbbi epizódjához kap­csolódik, amikor a zsidók elégedetlenkedtek az éle­lem hiánya miatt a sivatagban, és visszasírták az egyip­to­mi bőséget. Az ott felsorolt ételek közül az egyik a hagyma. Tehát vesszük az egyik ételt, amely miatt elégedetlenkedtek, és ellenük használjuk azt, finoman ütve őket vele, hogy figyelmeztessük őket a hálaérzet hiányára.

Más közösségek valójában előadják a kivonulás bi­zo­nyos epizódjait. Például becsomagolják a maceszt és a há­tuk­ra kötik, ezzel emlékezve arra, hogy őseink is így hagy­ták el Egyiptomot. Ezek és ezekhez hasonló szokások ö­rök­lődnek nemzedékről nemzedékre, eljátszva, láttatva, elő­adva, mintha mi magunk hagytuk volna el Egyiptomot.

Valójában ott voltál, csak nem emlékszel rá

Az egyik legmeglepőbb válasz, arra, hogyan is kellene tel­jesítenünk ezt a különleges micvát, Rav Shimon Schwab­tól származik, aki azt írja Maayan Beit Hashovea cí­mű művében, hogy mi valójában ott voltunk, csak nem emlékszünk rá. Amikor a Tóra azt írja: „amit tett az Örökkévaló velem”, az nem valami metafora, azt kon­kré­tan így is érti: ott voltunk és kihozott minket. A kö­vet­ke­ző­képpen magyarázza ezt a dolgot.

A testünk sok különálló részből épül fel. Az köztudott tény, hogy a mostani testünk nem ugyanaz, mint ami csecsemőkorunkban vagy akár gyermekkorunkban volt. Az évek alatt, amelyek földi életünkből már elteltek, a testünk kicserélődött. Nemcsak megnőttünk, hanem sok millió sejtünk elpusztult, és helyettük sok millió új sejt keletkezett. Ha ránéznél egy újszülöttkori képedre, való­szí­nűleg nem ismernél magadra anélkül, hogy az anyukád el ne mondaná, hogy te vagy az a cuki baba a fotón. Az a baba nem hasonlít rád, nem olyan a hangja, mint neked, nem olyan az illata, mint neked, nem érzed úgy, mintha te lennél, de mégis te vagy. Te még csak nem is emlékszel arra, milyen volt újszülöttnek lenni.

Dennis Jarvis – flickr.com

A zsidó néppel is hasonló a helyzet. Az őseink nem mások, mint akiktől származunk, ők mi vagyunk egy korábbi verzióban, mint a baba is mi voltunk néhány évvel ezelőtt. Az, hogy azok a zsidók Egyiptomban másképp néztek ki, más illatuk volt, más volt a hangjuk, nem számít. Rossz szemszögből nézünk a zsidó népre, írja Rav Schwab, mi egy nagy organikus egész vagyunk, amely átível több ezer év zsidó történelmén. Mi 3000 éve Egyiptomban születtünk mint nép, és azóta is fokozatosan növekszünk. E szerint a nézet szerint valójában ott voltunk Egyiptomban, és az Örökkévaló valójában kihozott minket onnan. Nem emlékszel rá? Rendben van, arra sem emlékszel, hogy megszülettél, de mások elmesélték hogyan történt, milyen élmény volt.

Ennek a gondolatmenetnek van egy további megközelítési módja is. Vannak saját emlékeink, és van valami, amit kollektív nemzeti emlékezetnek hívnak, és aminek mi is részei vagyunk. A széderen ülve és teljesítve a micvákat, hozzákapcsolódunk a nemzeti emlékezetünkhöz, közös tudatunkhoz, amelynek valójában több ezer éve részesei vagyunk. Ezt a megközelítést támasztja alá, hogy milyen különbözően mutatja be a Tóra Jákob családját és Ézsau családját. Amikor Ézsau utazik a családjával, a Tóra úgy fogalmaz „És vette Ézsau az ő feleségeit, fiait és leányait, meg háza minden lelkeit” (Mózes1 36:6), amikor pedig Jákob családtagjait sorolja fel Mózes második könyvének elején, a Tóra úgy írja, hogy „sivim nefes”, azaz 70 lélek van a családjában. A lélek szó egyes számban szerepel, annak ellenére, hogy hetvenen voltak, ami a fentebb említett közös tudatra utal, ami jellemzője Jákob családjának.

Minden csak az IDŐ-ről szól

A Tóra többféleképpen utal peszáchra, ezek közül az egyik „zmán cheruténu”, ami azt jelenti, hogy szabadságunk ideje. Ahhoz, hogy megértsük ezt a kifejezést, Ráv Dessler egy 1944-es előadásához fordulhatunk segítségért, amelyben mély, kabbalisztikus magyarázatot ad arra, hogyan szemléli a zsidó hagyomány az időt. Ezt felhasználva közelebb kerülhetünk annak a megértéséhez is, hogy kell úgy éreznünk mintha mi magunk vonultunk volna ki Egyiptomból.

Legtöbben egy vonalként tekintünk az időre, amely há­rom szakaszra oszlik: múlt, jelen, jövő. Amikor tapasztalunk va­lamit, azt a jelenben éljük meg, és ennek a jelennek nincs semmi kapcsolata a korábbi évek hasonló időszakaival. Amerikában például minden évben november negyedik csütörtökén ünneplik a hálaadás ünnepét. Ez a dátum azonban nincs semmi jelentős kapcsolatban a hálaadással. Ez egy véletlenszerűen választott dátum, amelyet Lincoln elnök jelölt ki arra, hogy ezen a napon megünnepeljék a termények sikeres betakarítását. A pontos dátumnak nincs semmi köze semmilyen konkrét tapasztalathoz. Bármilyen más dátumot is választhattak volna.

Az idő zsidó koncepciója teljesen különbözik ettől. Nem egy vonalként, hanem egy spirálként tekint rá. Mi úgy utazunk át egy-egy éven, ahogy egy utazó utazik vonattal, amely útközben megáll a különböző állomásokon. Minden állomás más-más tapasztalat lehetőségét kínálja nekünk. Például peszách ideje a szabadság megtapasztalásának idejére esik. Mindig, amikor áthaladunk rajta, lehetőségünk van megtapasztalni a szabadság egy aspektusát. Sávuot a tóraadás ideje, ekkor van lehetőségünk újraélni a Tóra átvételének élményét, Szukkot a boldogság és a hit ideje, ezért mi elhagyjuk otthonainkat és sátrakba költözünk, és lehetőségünk van megerősödni hitünkben és átélni az Örökkévalóból sugárzó boldogságot. Jom kipur a megbocsátás ideje, ez az idő tartalmazza annak a lehetőségét, hogy megtisztuljunk korábbi bűneinktől.

Amikor peszách idejéhez érünk az évben, a lehetséges szabadság idejéhez érünk, és ahogyan őseink képesek voltak ezt az energiát felhasználni és elhagyni Egyiptomot, mi is képesek lehetünk felszabadítani magunkat azok alól a dolgok alól, amelyek megakadályozzák, hogy azzá váljunk, amivé válhatnánk. Amikor a Hággádá azt írja, érezzük úgy, mintha mi magunk hagytuk volna el Egyiptomot, az azt jelenti, hogy ebben az időszakban van lehetőségünk megtapasztalni a szabadság lehetőségét, és valóságossá tenni azt.

Minden csak a képzeleteden múlik

Dr. Abraham Twerski rabbi véleménye szerint az Örök­ké­való azt várja tőlünk, hogy használjuk a képzelőerőnket a peszáchi széderen, hiszen tapasztalatból tudjuk, hogy mi­lyen élénk is a fantáziánk, mind alvás közben, mind ébren, ami­kor éppen ábrándozunk valamin. Erre alapozva azt ja­vasolja, hogy „meditáljunk, és alkossunk az elménkben három­dimenziós, színes jeleneteket, amelyekben magunkat látjuk, amint a nádat és az agyagot keverjük, és formázzuk téglákká, közben halljuk az egyiptomi munkafelügyelő ordítását, és érezzük az ostor csapódását a hátunkon”. Ezután vizualizálhatjuk a csapásokat, amelyeket az Örökkévaló Egyiptomra bocsátott, majd láthatjuk magunkat, amint elhagyjuk Egyiptomot, és ott állunk a tenger partján, hallva a Fáraó harci szekereinek közeledését, érezzük a csapdába szorultságot, majd átél­het­jük a megkönnyebbülést, amikor a tenger kettéválik előt­tünk. Véleménye szerint ezzel tudjuk teljesíteni a „érezd úgy, mintha te magad hagytad volna el Egyiptomot” micváját. A képzelőerőnk használata lehetővé teszi, hogy értékelni tudjuk a kivonulás jelentőségét, és kellőképpen kifejezhessük hálánkat az Örökkévalónak mindezért.

Adja az Örökkévaló, hogy mindnyájunknak sikerüljön idén egy új, magasabb szinten átélni a peszách idő­sza­kát, és megtapasztalni a szabadságot amelyet kí­nál szá­munk­ra, amellyel élve megszabadulhatunk a mos­tani szá­műzetésünkből, és a többi zsidóval együtt vissza­tér­he­­tünk Izraelbe, ahogy azt mondjuk is ilyenkor: „Jövőre Jeru­zsálemben”.

fordítás • Hámori Zoli

forrás • YU Torah-to-Go 5775